1994-ben Hollywoodot a Forrest Gump és a Ponyvaregény tartotta lázban. Ugyanebben az évben bemutattak egy több mint kétórás börtöndrámát is, amelynek nehézkes angol címét sokan még megjegyezni sem tudták. A kritikusok többsége szerette, a mozikban azonban nem tolongtak érte. A remény rabjai akkor még egyáltalán nem tűnt olyan filmnek, amelyről három évtizeddel később is beszélni fogunk.

Pedig ma már nehéz elképzelni a filmtörténet nagy közönségkedvenceinek sorát nélküle. Tim Robbins és Morgan Freeman alakítása, Frank Darabont rendezése és Stephen King története olyan egésszé állt össze, amelynek népszerűsége messze túlélte az eredeti bemutató csalódását.

A legérdekesebb azonban az, hogy ez a siker egyáltalán nem egyik napról a másikra született meg.

A film, amely rosszkor érkezett Hollywoodba

1994 különleges év volt az amerikai filmművészetben. Robert Zemeckis Forrest Gumpja hatalmas közönségsikert aratott, Quentin Tarantino Ponyvaregénye pedig új lendületet adott a független amerikai filmnek. A két alkotás nemcsak a mozikban, hanem a filmes beszélgetésekben is uralkodott.

Frank Darabont eközben egy egészen másféle történettel jelentkezett. A remény rabjai nem kínált látványos akciójeleneteket, harsány humort vagy divatos filmes trükköket. Főszereplője egy visszafogott bankár volt, akit felesége és annak szeretője meggyilkolásáért ítéltek életfogytiglani börtönbüntetésre.

A film 1994. szeptember 23-án került az amerikai mozikba. A körülbelül 25 millió dolláros gyártási költséghez képest az első moziforgalmazás során mindössze nagyjából 16 millió dollárt hozott az Egyesült Államokban. Az eredmény csalódást jelentett, hiába fogadták kedvezően a produkciót a kritikusok.

Pedig nem egy rosszul sikerült filmről volt szó. Egyszerűen nem találta meg időben a közönségét.

Stephen King története majdnem más rendező kezébe került

A film alapjául Stephen King 1982-ben megjelent, *Rita Hayworth and Shawshank Redemption* című kisregénye szolgált. Ez önmagában is érdekes, hiszen King neve akkoriban elsősorban a horror műfajával kapcsolódott össze.

Frank Darabont már fiatalon rajongott az író munkásságáért. Korábban egy másik King-novellából készített rövidfilmet, és régóta szerette volna megfilmesíteni Andy Dufresne történetét. A lehetőség végül megérkezett, de a rendező előtt komoly döntés állt.

A forgatókönyv ugyanis Rob Reiner érdeklődését is felkeltette. A rendező, aki korábban az Állj mellém! című, szintén King művén alapuló filmet készítette, a beszámolók szerint mintegy hárommillió dollárt kínált Darabontnak azért, hogy átvegye a rendezést.

Darabont nemet mondott. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga vigye vászonra a történetet, pedig addig még nem rendezett egész estés mozifilmet.

A főszerepre Tom Cruise is szóba került, ám végül Tim Robbins lett Andy Dufresne, Morgan Freeman pedig Ellis Boyd „Red” Redding. Ma már nehéz elképzelni ezt a filmet más szereposztással, de a készítés idején egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy ez a páros lesz a végső megoldás.

Két ember barátsága egy olyan helyen, ahol szinte minden elveszik

A remény rabjai első pillantásra börtönfilm. Kegyetlen őrökkel, korrupt intézményi vezetéssel, bezártsággal és olyan szabályokkal, amelyek lassan felőrlik az ember személyiségét. Mégsem ezek miatt emlékezünk rá elsősorban.

Andy Dufresne és Red barátsága a történet valódi középpontja.

Andy nem hagyományos mozihős. Nem a fizikai erejével, nem hangos lázadással és nem látványos beszédekkel próbálja megőrizni önmagát. Inkább apró, szinte jelentéktelennek tűnő dolgokba kapaszkodik. Könyvekbe, zenébe, munkába és abba a meggyőződésbe, hogy az ember belső világa nem feltétlenül válik a börtön tulajdonává.

Red ezzel szemben megtanult alkalmazkodni. Ismeri a rendszer működését, tisztában van a veszélyeivel, és nem szívesen táplál hiú reményeket. Morgan Freeman visszafogott, mégis rendkívül erős alakítása azért működik ennyire jól, mert Red gondolatai sokszor közelebb állnak a hétköznapi ember tapasztalatához, mint Andy rendíthetetlen kitartása.

Kettejük kapcsolata fokozatosan változik. Nincsenek benne nagy fordulatok minden ötödik percben, és a film nem próbál állandóan könnyeket kicsikarni a nézőből. Hagyja, hogy a szereplők együtt töltött évei valódi súlyt kapjanak.

Legalábbis a történet legerősebb pillanataiban. Darabont néha azért nem tud ellenállni a nagy érzelmi gesztusoknak, Thomas Newman zenéje pedig pontosan tudja, mikor kell egy kicsit rásegíteni a meghatottságra. Mindez azonban meglepően ritkán válik zavaróvá.

Hét Oscar-jelölés, egyetlen díj nélkül

1995-ben az Amerikai Filmakadémia hét Oscar-díjra jelölte A remény rabjait, többek között a legjobb film, a legjobb férfi főszereplő és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában.

Egyetlen szobrot sem nyert.

Abban az évben a Forrest Gump hat Oscar-díjat vihetett haza, köztük a legjobb filmnek járót. Tarantino Ponyvaregénye is díjazott lett, Darabont alkotása pedig üres kézzel távozott.

Az Oscar-jelölések ugyanakkor ismét ráirányították a figyelmet a börtöndrámára. A filmet újra műsorra tűzték, és a későbbi forgalmazásokkal az összesített bevétele is emelkedett. Az igazi fordulat azonban még csak ezután következett.

A videókazetta és a televízió mentette meg a filmet

A remény rabjai a kilencvenes évek egyik legérdekesebb utólagos filmsikerévé vált.

A videókölcsönzőkben egyre többen fedezték fel. Azok is megnézhették, akik korábban a moziban egyszerűen elsétáltak mellette. 1995-ben az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb kölcsönzött filmje lett, és a nézők egymásnak kezdték ajánlani.

Később az amerikai TNT televíziós csatorna rendszeresen műsorra tűzte, így a film újabb és újabb közönségrétegekhez jutott el. A történet lassan bekerült a közös filmes emlékezetbe.

Ami kezdetben kereskedelmi csalódásnak számított, abból generációkon átívelő közönségkedvenc lett. A kétezres évekre A remény rabjai az IMDb legmagasabbra értékelt filmjei közé emelkedett, később pedig hosszú időre a toplista élére került.

Ebben van valami különösen szép. Egy film, amelynek egyik legfontosabb gondolata a kitartásról és a reményről szól, maga is hosszú éveken át küzdött azért, hogy megtalálja a helyét.

Miért működik még mindig A remény rabjai?

Harminckét év elteltével a film számos részlete ismerősnek tűnhet. A börtöndrámák visszatérő elemei, a kegyetlen intézmény, az igazságtalanság és az emberi kitartás története más alkotásokban is megjelentek.

A remény rabjai azonban nem attól lett maradandó, hogy minden jelenete eredeti. Hanem attól, ahogyan ezeket a jól ismert elemeket összerendezi.

Roger Deakins operatőri munkája a hatalmas kőfalakat, a szűk folyosókat és az apró szabad tereket is jelentéssel tölti meg. Thomas Newman zenéje egyszerre melankolikus és felemelő. Tim Robbins és Morgan Freeman pedig a legérzelmesebb pillanatokban is képes megőrizni figurái emberi hitelességét.

Különösen érdekes újranézni a filmet úgy, hogy ezúttal nem a történet fordulataira figyelünk, hanem a mellékszereplőkre. Brooks alakja például megrendítően mutatja meg, milyen pusztító következménye lehet annak, ha valakinek az egész élete egyetlen intézmény falai között telik el.

A remény rabjai ugyanis nem pusztán arról beszél, hogyan lehet elviselni a bezártságot. Arról is, hogy mit jelent szabadnak lenni, és hogy az ember képes-e még hinni ebben a lehetőségben, amikor már szinte minden oka elfogyott rá.

A filmet lehet túl érzelmesnek, helyenként kiszámíthatónak vagy túlságosan megnyugtatónak tartani. Nem hibátlan alkotás, és nem is szükséges mindenkinek minden idők legjobb filmjeként tekintenie rá.

Egy dolgot viszont nehéz elvitatni tőle: ritka az olyan mozifilm, amely ennyire sok ember számára jelent ugyanazt, miközben mindenki egy kicsit mást talál meg benne.

1994-ben a közönség jelentős része nem adott neki esélyt. Azóta generációk fedezték fel.

Talán ez a legszebb elégtétel, amelyet egy film kaphat.