Van az a főnök, akinek már a lépteitől elnémul egy egész iroda. Aki nem emeli fel a hangját, mert pontosan tudja, hogy nincs rá szüksége. És aki képes egyetlen pillantással megsemmisíteni valakit, aki egyébként reggel még egészen elégedett volt a saját munkájával.

Miranda Priestly pontosan ilyen.

Amikor Az ördög Pradát visel 2006 nyarán megérkezett a mozikba, a nézők többsége könnyed, divatos hollywoodi vígjátékra számított. Anne Hathaway egy kissé ügyetlen, de szerethető fiatal nőt alakított, Meryl Streep pedig a divatvilág rettegett nagyasszonyát. Szép ruhák, New York, elegáns irodák, néhány kegyetlenül pontos beszólás. Mi kell még egy kellemes mozis estéhez?

Csakhogy a film húsz év alatt valami egészen különössé vált. Nem egyszerűen megmaradt a köztudatban, hanem időről időre új jelentést kapott. Miranda Priestly pedig, akit eredetileg meglehetősen könnyű lett volna ellenszenves főnökként elkönyvelni, a történet legérdekesebb szereplőjévé nőtte ki magát.

És ebben van némi irónia. Hiszen az a nő, akinek a filmben mindenki a kegyeit keresi, végül a nézőktől is megkapta a figyelmet.

Egy főnök, akitől még a levegő is megfagyott

Andy Sachs (Anne Hathaway) újságíró szeretne lenni. A diploma megszerzése után New Yorkban próbál munkát találni, és végül a tekintélyes Runway divatmagazin szerkesztőségébe kerül. Fogalma sincs a divatról, nem is különösebben érdekli, és eleinte meglehetősen értetlenül szemléli, miért képesek felnőtt emberek teljes idegösszeomlást kapni egy rosszul sikerült ruhaválasztástól.

Aztán megérkezik Miranda Priestly.

Meryl Streep alakításának legnagyobb bravúrja, hogy Miranda szinte sohasem válik hagyományos filmes karikatúrává. Nem csapkod ajtókat, nem rendez látványos hisztériákat. A hatalma sokkal félelmetesebb forrásból táplálkozik: mindenki tudja, hogy amit mond, annak következménye lesz.

A karaktert sokan Anna Wintourral, a Vogue legendás vezetőjével hozták kapcsolatba. Nem véletlenül. A film Lauren Weisberger 2003-as regényéből készült, az írónő pedig korábban valóban Wintour asszisztenseként dolgozott. Ettől azonban Miranda még nem egy az egyben létező személy portréja. A figura többféle vezetői tulajdonságot és a divatipar sajátos hatalmi viszonyait sűríti magába.

És itt kezd igazán érdekessé válni a történet.

Miranda ugyanis nem egyszerűen kellemetlen ember. Kiválóan ért a munkájához, pontosan ismeri az iparágát, és olyan teljesítményt vár el másoktól, amelyet saját magától is megkövetel. Csakhogy ebből következik az a meggyőződése is, hogy mindenkinek korlátlanul rendelkezésre kell állnia.

Ez a kettő pedig korántsem ugyanaz.

A kék pulóver, amely többet mond a divatról, mint száz reklámkampány

A film egyik legismertebb jelenetében Andy kissé lenézően reagál arra, hogy kollégái két, számára szinte egyformának tűnő ruhadarab között próbálnak dönteni.

Miranda ekkor elmagyarázza neki, hogyan jutott el a divattervezők által kiválasztott kék árnyalat a kifutókról az üzletek kínálatába, végül pedig Andy teljesen hétköznapi pulóveréig.

A jelenet egyszerre vicces, kegyetlen és meglepően tanulságos.

Andy addig abban a hitben él, hogy ő kívül áll a divat világán. Az öltözködése nem érdekli különösebben, tehát azt gondolja, a divatipar sem befolyásolja őt. Miranda néhány mondattal világossá teszi, hogy az ízlésünket akkor is formálhatják mások döntései, ha erről fogalmunk sincs.

A jelenet azért működik húsz évvel később is, mert nem pusztán a ruhákról szól. Ugyanezt a jelenséget látjuk a zenében, a filmekben, a közösségi médiában vagy akár abban is, hogy egy adott pillanatban mit tartunk menőnek.

És persze azért is emlékezetes, mert Meryl Streep úgy adja elő ezt az egész kis előadást, mintha csak egy különösen fárasztó ügyet kellene lezárnia, mielőtt végre valami fontosabbal foglalkozhat.

A jelmeztervező Patricia Field munkája nélkül mindez aligha lett volna ilyen hatásos. A ruhák nem egyszerűen szépek: elmesélik a karakterek helyét a hierarchiában, az önmagukról alkotott képüket és a változásaikat.

Andy átalakulása például nemcsak látványos divatbemutató. Ahogy egyre jobban öltözik, úgy válik fokozatosan a Runway világának részévé. Egy idő után már nem kívülről figyeli azt, amit korábban nevetségesnek tartott.

És észre sem veszi, milyen sokat kezdett feladni önmagából.

Andy tényleg a karrierjéért küzd, vagy lassan elveszíti önmagát?

A 2000-es évek közepén a történetet könnyű volt úgy nézni, mint egy fiatal nő beavatását a nagyvárosi karrier világába.

Andy eleinte ügyetlen. Rosszul öltözik, nem érti az íratlan szabályokat, majd fokozatosan megtanulja, hogyan válhat sikeressé. Ez a hollywoodi átalakulástörténetek egyik legkedveltebb receptje.

Csakhogy Az ördög Pradát visel meglehetősen kellemetlen kérdést is feltesz: hol van az a pont, amikor a szakmai fejlődés már nem előrelépés, hanem önfeladás?

Andy egyre többet dolgozik. Egyre kevesebb ideje marad a barátaira és a párkapcsolatára. Folyamatosan elérhetőnek kell lennie, és olyan feladatokat is teljesít, amelyeknek már alig van közük az eredeti munkaköréhez.

Ismerős helyzet?

Húsz évvel ezelőtt mindezt könnyen lehetett a sikeres karrier természetes velejárójaként értelmezni. Ma viszont sokkal többet beszélünk a kiégésről, a munka és a magánélet határairól, valamint arról, hogy a szakmai elkötelezettség nem jelenthet feltétlen engedelmességet.

Persze Andy környezete sem hibátlan. Barátai időnként meglepően kevés megértést mutatnak az új munkájával kapcsolatban. A film ezért sem olyan egyszerű, hogy az egyik oldalon állna a józan magánélet, a másikon pedig a gonosz munkahely.

Mindenki elvár valamit Andytől. Csak éppen kevesen kérdezik meg, ő mit szeretne valójában.

Miranda Priestly nem példakép, de nem is egyszerű főgonosz

Az egyik legérdekesebb változás a film utóéletében éppen Miranda megítélése.

Ma már rengetegen rajonganak a karakterért. Idézik a mondatait, utánozzák a gesztusait, és a határozott, rendíthetetlen női vezető szimbólumát látják benne.

Ebben van igazság. Miranda valóban olyan pozíciót tölt be, amelyben komoly döntéseket hoz, óriási felelősséget visel, és közben egy olyan iparágat irányít, ahol a siker gyorsan elillanhat.

De attól, hogy valaki kiváló szakember, még lehet rossz vezető.

A film egyik legfontosabb erénye, hogy ezt a két dolgot nem mossa teljesen össze. Miranda lehet egyszerre lenyűgöző és kegyetlen. Lehet okos, fegyelmezett, tehetséges, miközben a körülötte dolgozók életét szinte elviselhetetlenné teszi.

És akkor még nem beszéltünk Emilyről, akit Emily Blunt alakít. Ő már teljesen elfogadta a Runway szabályait, és minden erejével azon dolgozik, hogy megfeleljen Miranda elvárásainak. Szarkasztikus megjegyzései sokszor a film legszórakoztatóbb pillanatait adj