1982 különös év volt a földönkívüliek számára. Steven Spielberg E.T.-je megtanította a nézőket arra, hogy egy idegen lényt akár szeretni is lehet. John Carpenter néhány héttel később bemutatta ennek a gondolatnak a lehető legkellemetlenebb ellenkezőjét.
A dolog című filmjében az idegen nem barátkozni érkezik. Nem akar hazatelefonálni, és különösebben nem érdekli az emberiség sorsa sem. Egyetlen célja van: életben maradni, méghozzá úgy, hogy tökéletesen lemásolja a környezetében élő lényeket.
Egy antarktiszi kutatóállomás tizenkét férfija hamarosan ráébred, hogy bármelyik társuk lehet a szörnyeteg.
A legnagyobb probléma pedig az, hogy ezt senkiről nem lehet biztosan megállapítani.

Egy szörny, amelynek nincs saját arca

Carpenter filmje nem egyszerűen attól félelmetes, hogy különösen visszataszító teremtményeket mutat.
A dolog bármilyen élőlény alakját képes felvenni. A szörny akár azzal az emberrel is szemben ülhet, akivel néhány órával korábban még együtt vacsoráztunk.
Ezt a rémálmot Rob Bottin speciáliseffektus-szakembernek kellett láthatóvá tennie.
A mindössze huszonegy éves Bottin olyan teremtményeket tervezett, amelyeknek a testén arcok olvadnak össze, végtagok alakulnak át, és az emberi anatómia minden ismert szabálya felborul.
Az effektekhez mechanikus bábokat, gumiból készült testrészeket, különféle ragacsos anyagokat és elképesztően bonyolult szerkezeteket használtak.
A munka annyira megterhelte Bottint, hogy a produkció idején kimerültséggel kórházba került. A híres kutyakennel-jelenet egyik legfontosabb szörnyeffektjének elkészítéséhez végül Stan Winston csapatát is segítségül hívták.
Ma, amikor egy számítógéppel szinte bármi megjeleníthető, ezek a kézzel létrehozott átalakulások különösen nyugtalanítóak. Nem egyszerűen látjuk a szörnyet, hanem szinte érezzük, ahogyan a teste szétszakad és újraformálódik.

Ennio Morriconétől kevesebb hangot kért a rendező

A film hangulata legalább annyit köszönhet a zenének, mint a látványnak.
A zeneszerző a legendás Ennio Morricone volt, akivel Carpenter Rómában találkozott. A két alkotó tolmács segítségével beszélgetett, a rendező pedig egy egészen szokatlan kéréssel fordult a zeneszerzőhöz: használjon kevesebb hangot.

Morricone megfogadta a tanácsot.

A dolog fenyegető, visszafogott zenei világa így tökéletesen illeszkedett az antarktiszi állomás dermesztő magányához.

A rendezőt majdnem maga alá temette a bukás

A film 1982 júniusában érkezett az amerikai mozikba, ugyanazon a napon, mint a Szárnyas fejvadász.
Az E.T. ekkor már hatalmas sikerrel futott. A közönség szemmel láthatóan szívesebben találkozott egy kedves, szerethető földönkívülivel, mint Carpenter könyörtelen, emberi testeket megszálló teremtményével.
A dolog pénzügyi csalódás lett, és a kritikák jelentős része is elutasította.
Carpenter évekkel később elmondta, hogy a kudarc miatt munkákat veszített el. Különösen fájdalmas lehetett számára, hogy az egyik legnagyobb szabású rendezését éppen azért bírálták, mert túl messzire ment.
Pedig a film legfontosabb kérdése nem az, hogy milyen undorító alakot képes ölteni egy földönkívüli lény.
Hanem az, hogy mi történik egy közösséggel, amikor az emberek többé nem mernek megbízni egymásban.
Az állomás lakói fokozatosan elveszítik mindazt, ami összetarthatná őket. A barátság, az együttműködés és a józan ész helyét átveszi a gyanakvás.
És nincs hová menekülniük.

A film, amelynek negyven év kellett az igazán nagy sikerhez

A dolog az évek során a házimozis megjelenéseknek, az újrafelfedezésnek és a horrorrajongók kitartásának köszönhetően kultikus filmmé vált.

Ma már nem egyszerűen egy különösen véres sci-fi horrorként beszélnek róla, hanem a bizalmatlanság és az elszigeteltség egyik legfélelmetesebb filmes ábrázolásaként.
Különös igazságszolgáltatás ez.
1982-ben sokan azért fordultak el tőle, mert nem kínált megnyugvást, nem adott szerethető szörnyet és nem ígért boldog befejezést.

Ma éppen ezért működik.

Mert Carpenter filmjében nem az a legrosszabb, hogy valaki idegen lehet közöttünk.

Hanem az, hogy ha egyszer elkezdünk mindenkit gyanúsnak látni, talán már egyáltalán nem számít, ki az igazi szörnyeteg.