Egy árnyék lassan megjelenik a falon. A test, amelyhez tartozik, még nem is látszik, csak a természetellenesen hosszú ujjak nyúlnak előre. Nincs sikoltás, nincs hirtelen bevágott ijesztő arc, és semmi olyasmi, amivel a mai horrorfilmek rendszeresen próbára teszik a nézők idegeit. Mégis, valami egészen nyugtalanító történik. A falon mozgó árnyék mögött ugyanis nem egyszerűen egy ember áll, hanem valami, aminek talán nem is volna szabad léteznie.
A jelenet több mint száz évvel ezelőtt született. F. W. Murnau 1922-ben bemutatott *Nosferatu* című némafilmjének egyik legismertebb képsoráról van szó. Arról az alkotásról, amelynek elvileg el kellett volna tűnnie a világ filmszínházaiból, miután egy szerzői jogi per következményeként elrendelték a kópiák megsemmisítését.
A Nosferatu azonban túlélte saját történetét. Ahogyan a horror műfaja is túlélt számtalan korszakot, divatot és technológiai változást.
Halloween közeledtével a FilmRadaron külön figyelmet szentelünk ennek a világnak. Nem kizárólag a legújabb rémfilmeknek, hanem azoknak a történeteknek, alkotóknak és különös filmes megoldásoknak is, amelyek miatt a horror több mint egy évszázada képes újra és újra közönséget találni.
Amikor a mozi még csak tanulta, hogyan kell megijeszteni az embereket
A horror nem a hangosfilmmel született, és természetesen nem is a Halloween ünnepével kezdődött. Már a mozgókép első éveiben megjelentek a vásznon azok az alakok és jelenségek, amelyek korábban a mesékben, a néphagyományokban és az irodalomban kísértették az embereket.
1896-ban Georges Méliès elkészítette *Az ördög kastélya* (Le Manoir du diable) című rövidfilmjét, amelyet gyakran a filmtörténet egyik legelső horroralkotásaként emlegetnek. A néhány perces produkcióban denevér, ördögi alakok, szellemek és különféle természetfeletti átváltozások jelentek meg. Méliès számára mindez elsősorban látványos filmes bűvészmutatvány volt. A nézők előtt olyan dolgok történtek meg, amelyek a valóságban lehetetlennek tűntek.
A korai filmkészítők hamar felismerték, hogy a mozgókép nemcsak a valóság megörökítésére alkalmas. Meg lehet vele mutatni azt is, amitől az emberek félnek.
Az igazi fordulat azonban akkor következett be, amikor a filmesek a látványos trükkök mellett a félelem lélektanát is elkezdték tudatosan használni.
Robert Wiene 1920-as *Dr. Caligari* című filmjében a ferdén futó utcák, a torz épületek és a szokatlan árnyékok olyan világot teremtettek, amelyben már maga a környezet is fenyegetővé vált. Nem kellett minden jelenetbe szörnyet helyezni. Elég volt elbizonytalanítani a nézőt abban, hogy amit lát, az egyáltalán megbízható valóság-e.
Két évvel később pedig megérkezett egy vámpír, aki egészen más volt, mint azok az elegáns, romantikus vagy éppen vonzó teremtmények, akiket a későbbi filmekből megismertünk.
Nosferatu: egy vámpír, akiben semmi emberi nem maradt
Murnau filmjének története Bram Stoker 1897-ben megjelent *Drakula* című regényéből indult ki. Csakhogy a filmesek nem rendelkeztek a megfilmesítési jogokkal, ezért számos nevet és történeti részletet megváltoztattak.
Drakula grófból Orlok gróf lett, a történet jelentős része pedig német környezetbe került.
A történet középpontjában Hutter, egy fiatal ingatlanügynök áll, aki üzleti ügyben egy távoli kastélyba utazik. Vendéglátója, Orlok gróf már első pillantásra különös figura, de a fiatalember fokozatosan szembesül azzal, hogy a kastély tulajdonosa nem egyszerűen különc nemes.
Max Schreck alakításában Orlok kopasz, csontos, merev mozgású teremtmény, feltűnően hosszú ujjakkal, hegyes fülekkel és rémisztő arcvonásokkal. Semmi vonzó nincs benne. Nem csábítja el áldozatait kifinomult modorával; inkább úgy hat, mintha egy holttest egyszer csak elindult volna az élők között.
A film egyik legnagyobb ereje, hogy Murnau sokszor nem magát a szörnyet mutatja. Az árnyékát, a közeledését, a jelenlétének következményeit látjuk.
A néző számára a fenyegetés így akkor is jelen van, amikor a vámpír nincs közvetlenül a képen.
Mindez a némafilm korszakában különösen fontos volt. Bár a vetítéseket gyakran zene kísérte, a rendező nem támaszkodhatott szinkronizált párbeszédekre vagy a mai hanghatásokra. A félelmet képekkel, ritmussal, fényekkel és az emberi képzelet bevonásával kellett megteremtenie.
Murnau pedig pontosan értette, hogy amit a néző nem lát teljes egészében, az olykor sokkal nyugtalanítóbb lehet annál, amit megmutatnak neki.
A horrorfilm, amelyet a bíróság el akart pusztítani
A Nosferatu történetének van egy olyan fejezete, amely szinte önálló filmért kiált.
Bram Stoker özvegye, Florence Stoker ugyanis jogi eljárást indított a jogosulatlan feldolgozás miatt. A névváltoztatások nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy a film készítői elkerüljék a szerzői jogi következményeket.
A pert az özvegy megnyerte, a bírósági döntés pedig a filmkópiák megsemmisítését is előírta.
Különös belegondolni, hogy a filmtörténet egyik legismertebb vámpírfilmjét egyszer valóban megpróbálták eltüntetni. Nem azért, mert túlságosan félelmetesnek találták, hanem azért, mert elkészítése sértette az eredeti műhöz kapcsolódó jogokat.
A döntést azonban nem sikerült maradéktalanul végrehajtani. Egyes kópiák fennmaradtak, és ezek tették lehetővé, hogy a következő generációk is megismerhessék Murnau alkotását.
Ma a Nosferatu a német expresszionista filmművészet és a korai horror egyik megkerülhetetlen darabja. Különösen érdekes sors egy olyan film számára, amelynek egy időben a fennmaradása is kétséges volt.
A legnagyobb félelem nem mindig maga a szörny
A Nosferatu nem kizárólag vámpírtörténet.
Orlok érkezésével patkányok és járvány is megjelenik a városban. A fenyegetés nem korlátozódik egy kastélyra vagy néhány szerencsétlen áldozatra. Egy egész közösség kerül veszélybe, miközben az emberek nem értik pontosan, milyen erővel állnak szemben.
A film 1922-ben, az első világháború és a súlyos világjárvány tapasztalatainak közvetlen közelében készült. A betegség, a halál és a kiszolgáltatottság képei olyan félelmekkel találkoztak, amelyek a korabeli közönség számára nagyon is ismerősek lehettek.
Talán ez az egyik magyarázata annak, hogy a horror miért tudott ennyi időn keresztül megújulni.
A szörnyek folyamatosan változnak. A klasszikus vámpírok mellett megjelentek a zombik, a földönkívüli lények, a démonok, a sorozatgyilkosok és az emberi elme legsötétebb zugait bemutató történetek. A műfaj közben gyakran ugyanazokkal az alapvető szorongásokkal foglalkozik: a haláltól, az ismeretlentől, a kontroll elvesztésétől és az embertársainktól való félelemmel.
A mai horrorfilmek technikailag szinte összehasonlíthatatlanok a némafilmkorszak alkotásaival. Egyetlen látványos jelenet mögött digitális effektusok százai, összetett hangtervezés és hatalmas stáb munkája állhat.
Mégis előfordul, hogy egy 1922-ben készült film falra vetülő árnyéka nyugtalanítóbb, mint egy modern produkció gondosan megtervezett szörnyetege.
Mert a félelem nem feltétlenül a látvány nagyságán múlik.
Halloween Horror: a régi rémektől a mai filmekig
A Halloween mára a horrorfilmek egyik legfontosabb szezonjává vált. Októberben sokan keresnek egy jó borzongást, régi kedvenceket vesznek elő, vagy éppen olyan filmet szeretnének találni, amelyet még nem láttak.
A FilmRadar Halloween Horror rovatában ezért nemcsak az aktuális bemutatókkal foglalkozunk majd. Visszatérünk a műfaj történetének meghatározó alkotásaihoz, felidézünk különleges forgatási történeteket, bemutatunk legendás rendezőket és színészeket, és természetesen segítünk eligazodni a mai horrorfilmek között is.
Lesznek klasszikusok, kevésbé ismert érdekességek, új mozibemutatók, streamingajánlók és olyan történetek, amelyekből kiderül, mennyi találékonyság, emberi munka és filmes gondolat rejlik egy-egy igazán jól sikerült rémfilm mögött.
A Nosferatu pedig méltó kiindulópont ehhez az utazáshoz.
Egy több mint százéves némafilm, amelyet annak idején el akartak pusztítani, ma is képes megmutatni valamit a horror lényegéből. Azt, hogy egy jó rendezőnek olykor egyetlen árnyék is elegendő ahhoz, hogy a közönség hosszú ideig emlékezzen arra, amit a vásznon látott.
