Van valami különösen nyugtalanító abban, amikor egy horrorfilm nem egy elhagyatott kastélyban, sötét erdőben vagy temetőben játszódik, hanem egy teljesen hétköznapi gyerekszobában. Az ágy a helyén, a bútorok ismerősek, az ajtó mögött pedig egy aggódó édesanya áll. Minden olyan, mint bármelyik családi otthonban. Egyetlen különbséggel: a szobában történik valami, amire senki sem talál magyarázatot.

Az ördögűző (The Exorcist) 1973 decemberében érkezett az amerikai mozikba, és alaposan felforgatta a horrorról kialakult elképzeléseket. William Friedkin rendező nem egyszerűen egy démoni megszállottságról szóló történetet akart megfilmesíteni. Azt szerette volna elérni, hogy a néző szinte dokumentarista valóságként élje át a lehetetlent.

Ehhez pedig néha egészen elképesztő módszereket alkalmaztak.

Egy gyerekszoba, ahol valóban megfagyott a lehelet

A film egyik legemlékezetesebb részlete nem a forgó fej, nem a lebegő ágy és még csak nem is a démoni hang. Hanem a hideg.

Amikor a két pap belép a megszállott Regan szobájába, a leheletük fehér páraként jelenik meg a levegőben. A jelenet ettől szinte természetellenesen dermesztővé válik. Mintha maga a gonosz szívná el a meleget a helyiségből.

Csakhogy a hideg egyáltalán nem volt filmes illúzió.

Owen Roizman operatőr egy 1974-es szakmai interjúban részletesen elmesélte, hogy a gyerekszoba díszletét külön hűtőrendszerrel látták el. Az első próbák során kiderült, hogy az enyhe fagy nem elegendő: a világítóberendezések gyorsan felmelegítették a levegőt, a szereplők lehelete pedig alig látszott.

A megoldás egy olyan rendszer lett, amellyel akár mínusz 29 Celsius-fok körüli hőmérsékletet is elő tudtak állítani.

Friedkin ragaszkodott hozzá, hogy a színészek ne csak eljátsszák a hideget, hanem valóban érezzék is.

Képzeljük el Max von Sydow-t és Jason Millert, amint papi ruhában, hosszú perceken keresztül térdelnek egy fagyasztókamrához hasonló díszletben, miközben a kamera előtt egy természetfeletti gonosszal küzdenek.

A filmben látható lehelet tehát igazi volt. A színészek reszketése mögött pedig nem feltétlenül csak a színészi játék állt.

A forgó fej mögött egy mechanikus rémálom rejtőzött

Ma már a számítógépes trükkök korában szinte bármit meg lehet jeleníteni a vásznon. Az 1970-es évek elején azonban egészen más eszközökkel dolgoztak.

Regan híres fejfordítása a horrorfilmek történetének egyik legismertebb pillanata lett. A jelenethez egy különleges bábut készítettek, amelynek fejét mechanikusan lehetett elforgatni.

Az első változat azonban egyáltalán nem volt meggyőző.

Roizman visszaemlékezése szerint a báb feje egyszerűen körbefordult, és pontosan úgy is nézett ki, mint egy forgó fejű bábu. A stábnak ezért újra kellett gondolnia a mozgást, a ruházatot és azokat az apró részleteket, amelyek emberibbé tehették a látványt.

A hajat például úgy rendezték el, hogy eltakarja a fej és a test közötti illesztést. A karok és a ruházat mozgását szintén összehangolták a fejfordítással.

Aztán jött egy egészen különös ötlet: mi lenne, ha még a bábu lehelete is láthatóvá válna?

Ez az apró részlet segített abban, hogy a teljesen lehetetlen mozdulat egy pillanatra mégis valóságosnak hasson.

Dick Smith maszkmester munkája legalább ilyen fontos volt. Az általa kialakított smink fokozatosan változtatta át Linda Blair arcát, miközben a különféle mechanikus megoldások olyan testi torzulásokat tettek láthatóvá, amelyekhez akkoriban még nem álltak rendelkezésre digitális eszközök.

A legijesztőbb pillanatokhoz nem is kellett démon

Az ördögűző egyik legérdekesebb sajátossága, hogy a természetfeletti eseményeket szinte hétköznapi környezetben mutatja meg.

Chris MacNeil, akit Ellen Burstyn alakít, kezdetben nem ördögűzőket keres. Orvosokhoz fordul, vizsgálatokra viszi a lányát, és kétségbeesetten próbálja megtalálni a viselkedésváltozás okát.

Ezek a jelenetek első pillantásra alig különböznek egy kórházi dráma képsoraitól.

Nem véletlenül. A film egyes orvosi jeleneteit valódi egészségügyi helyszínen, a New York University Medical Center létesítményeiben forgatták. A természetesnek ható világítás, a steril környezet és az orvosi eszközök mind azt szolgálták, hogy a történet a lehető leghihetőbbnek tűnjön.

Éppen ettől olyan hatásos a fokozatos átmenet.

Amíg a néző orvosi magyarázatot keres, a film lassan kizár minden megnyugtató lehetőséget. Mire a papok megérkeznek, már nem az a legfélelmetesebb, amit Regan tesz, hanem az, hogy senki sem érti, mi történik vele.

Egy horrorfilm, amelyből társadalmi esemény lett

Az 1973. december 26-i amerikai bemutatót követően Az ördögűző körül valóságos felhajtás alakult ki.

Hosszú sorok kígyóztak a mozik előtt, és hamar elterjedtek azok a beszámolók, amelyek szerint egyes nézők rosszul lettek, elájultak vagy hánytak a vetítéseken.

A film nemcsak látványos volt, hanem vallási és erkölcsi szempontból is érzékeny témát érintett. Egy ártatlan gyerek testében megjelenő gonosz, a hit bizonytalansága és a szülői tehetetlenség olyan félelmeket mozgatott meg, amelyek messze túlmutattak a hagyományos horrorfilmek világán.

A rendkívüli fogadtatást a filmszakma sem hagyta figyelmen kívül. Az ördögűző tíz Oscar-jelölést kapott, ami akkoriban egészen szokatlan elismerésnek számított egy ennyire sokkoló horrorfilm esetében.

A siker ugyanakkor rengeteg legendát is szült. A forgatást később sokan elátkozottnak nevezték, a különféle balesetekből és szerencsétlenségekből pedig önálló történetek kerekedtek.

Ezeket érdemes különválasztani a dokumentált forgatási tényektől. A produkció valóban rendkívül megterhelő volt, és Friedkin módszerei is komoly vitákat váltottak ki. A film hatásához azonban nincs szükség természetfeletti magyarázatokra.

A valóság önmagában is elég különös.

Miért működik még ma is Az ördögűző?

Azóta számtalan démonos horror készült. Voltak hangosabbak, véresebbek és látványosabbak is. A megszállott gyerek, az ördögűzést végző pap és a sötétben megbújó gonosz szinte önálló filmes sablonná vált.

Az ördögűző azonban valami olyasmit tudott, amit sok követőjének nem sikerült megismételnie.

Friedkin hosszú ideig nem mutatta meg egyértelműen, mitől kell félnünk. Inkább azt figyelte, hogyan omlik össze egy család biztonságérzete, hogyan fogy el az orvosi magyarázatokba vetett bizalom, és miként válik egy otthon legbiztonságosabbnak hitt szobája a legfélelmetesebb hellyé.

A film középpontjában ráadásul nem pusztán a gonosz áll, hanem az emberi kiszolgáltatottság is. Egy anya, aki bármit megtenne a gyermekéért. Egy pap, aki saját hitével küzd. És egy másik, aki talán már túl sok mindent látott ahhoz, hogy könnyen megrendüljön.

Ez a hármas sokkal többet ad a történethez, mint a film legismertebb sokkoló jelenetei.

Halloween közeledtével könnyű olyan horrorfilmet választani, amelyben percenként történik valami ijesztő. Az ördögűző ennél türelmesebb, és éppen ezért kellemetlenebb élmény.

Mert a legfélelmetesebb gondolat nem az, hogy egy démon képes elfordítani valakinek a fejét.

Hanem az, hogy egyszer csak történik valami a saját otthonunkban, amit sem megérteni, sem megállítani nem tudunk.

És amikor végre csend lesz, még mindig nem biztos, hogy kialszik a villany.