Vannak horrorfilmek, amelyek után az ember nem mer lemenni a pincébe. Mások miatt gyanakodva méregeti a zuhanyfüggönyt, vagy inkább kétszer is ellenőrzi, bezárta-e az ajtót. Wes Craven azonban 1984-ben ennél sokkal kegyetlenebb ötlettel állt elő: mi lenne, ha attól kellene félnünk, amit minden este előbb-utóbb kénytelenek vagyunk megtenni? Az alvástól.

A Rémálom az Elm utcában alaphelyzete ma már szinte magától értetődőnek tűnik. Fiatalok egy csoportját ugyanaz a különös, összeégett arcú férfi üldözi álmában. A kalapot és piros-zöld pulóvert viselő Freddy Krueger ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy megijeszti őket. Ha valakit megöl az álomvilágban, az a valóságban is meghal.

A megoldás egyszerűnek látszik: nem szabad elaludni. Ezzel csak az a probléma, hogy az emberi szervezet nem kifejezetten támogatja az örökké tartó ébrenlétet.

Egy újságcikk, amelyből rémálom lett

Wes Craven nem pusztán a képzeletére hagyatkozott, amikor kitalálta a történetet. A rendező a Los Angeles Timesban több olyan, délkelet-ázsiai menekültekről szóló beszámolót olvasott, amelyekben fiatal férfiak különös körülmények között, álmukban haltak meg. A korabeli esetek egy részére az orvosok nem találtak egyértelmű magyarázatot.

Cravent különösen az egyik történet ragadta meg. Egy fiatalember annyira rettegett az álmaitól, hogy igyekezett elkerülni az alvást. Amikor végül mégis elaludt, meghalt. A rendező ebből a nyugtalanító alaphelyzetből építette fel a saját természetfeletti történetét.

Persze Freddy Krueger nem egy valóban létező gyilkos volt. Craven a beszámolókban szereplő tragédiákhoz egy teljesen kitalált rémalakot társított, aki képes megszüntetni az álom és a valóság közötti határt.

A karakter megjelenéséhez a rendező saját gyerekkori emlékei is hozzájárultak. Craven egyszer egy különös férfit pillantott meg az ablaka alatt, aki észrevette, hogy a kisfiú figyeli, majd hosszan visszanézett rá. A kellemetlen élmény évekkel később Freddy kopott kalapjában és fenyegető jelenlétében is visszaköszönt.

A férfi, aki egy pulóverben is képes rémületet kelteni

Freddy Kruegert Robert Englund alakította, és nehéz elképzelni, hogy valaki más ugyanilyen hatással tudta volna életre kelteni. Englund nem egyszerű, néma gyilkológépet játszott. Freddy beszélt, gúnyolódott, élvezte áldozatai félelmét, és gyakran kifejezetten szórakoztatónak találta saját kegyetlenségét.

A jelmeze legalább ilyen fontosnak bizonyult. A vörös és zöld csíkos pulóver, a kalap és a pengékkel felszerelt kesztyű egyetlen pillanat alatt felismerhetővé tette a figurát. Freddynek még az arcát sem kellett mindig megmutatnia. Néha elég volt egy árnyék a falon.

Az eredeti filmben azonban Englund mellett egy későbbi hollywoodi világsztár is feltűnt. Johnny Depp mindössze 21 éves volt, amikor Glen Lantz szerepében bemutatkozott a mozivásznon. A színésznek akkor még nem volt játékfilmes tapasztalata, és Craven visszaemlékezése szerint a kiválasztásában a rendező kamasz lánya és annak barátnője is szerepet játszott. A fényképek közül ugyanis éppen Deppet találták a legérdekesebbnek.

Valószínűleg egyikük sem sejtette, milyen karrier kezdődik ezzel a döntéssel.

Amikor a művér majdnem valódi katasztrófát okozott

A film egyik legemlékezetesebb jelenetében Glen elalszik az ágyában, Freddy pedig egyenesen a matracon keresztül rántja magával. Röviddel később hatalmas vérszökőkút tör elő az ágyból. A látvány ma is meghökkentő, pedig számítógépes trükkök helyett egészen hagyományos, mechanikus megoldással készült.

A filmesek egy teljes méretű, forgatható szobadíszletet építettek. A berendezést és a kamerát úgy rögzítették, hogy a helyiséget elforgatva a gravitáció segítségével lehessen megteremteni a természetellenes véráradat illúzióját.

A módszer működött, csak éppen nem egészen úgy, ahogyan tervezték.

A forgatás során a hatalmas mennyiségű vörösre színezett folyadék váratlanul megindult, a díszlet forgása pedig kicsúszott az irányítás alól. A folyadék a stúdió padlójára, az elektromos berendezések közelébe is kiömlött. A jelenlévőknek gyorsan kellett reagálniuk, nehogy komolyabb baleset történjen.

A felvétel egy részét végül felhasználták. A nézők számára a kaotikus végeredmény tökéletesen illett Freddy természetellenes világához.

A horror, amely után más lett az éjszaka

A Rémálom az Elm utcában 1984 novemberében került az amerikai mozikba. A viszonylag szerény költségvetésű film hatalmas sikert aratott, és fontos szerepet játszott abban, hogy a New Line Cinema később jelentős hollywoodi stúdióvá válhatott. A Freddy Krueger köré épülő sorozat idővel újabb folytatásokat, feldolgozást és egész rajongói kultúrát hozott létre.

Az első film ereje azonban nem pusztán a különleges gyilkosságokban rejlik. Heather Langenkamp Nancy Thompsonja egyre kétségbeesettebben próbálja megérteni azt a világot, amelyben már a saját érzékeiben sem bízhat. A szülei nem igazán értik, mi történik vele, a barátai veszélyben vannak, és az egyetlen hely, ahol elbújhatna a valóság elől, éppen az ellenség birodalma.

Ez az, amitől Wes Craven filmje több lett egy ügyesen elkészített nyolcvanas évekbeli horrornál. A félelemhez nem kellett elhagyatott kastély, temető vagy titokzatos erdő. Elég volt egy átlagos kertvárosi hálószoba.

És talán ezért működik ma is. Freddy Kruegerrel a legtöbben természetesen soha nem találkozunk, de azt az érzést mindenki ismeri, amikor egy különösen rossz álomból felriadva néhány másodpercig még nem tudja eldönteni, valóban véget ért-e a rémálom.

Ilyenkor azért egészen megnyugtató, ha nincs a szobában egy piros-zöld pulóveres férfi.

Halloweenkor pedig különösen ajánlott megnézni az eredeti, 1984-es filmet. Lehetőleg este, lekapcsolt villany mellett. Az alvást ráérünk utána is megpróbálni.