Egy csendes kertvárosi utcában járunk. A házak rendezettek, a kerítések mögött gondozott kertek húzódnak, és az egész környék olyan békés, mintha itt legfeljebb egy rosszul sikerült szomszédi vita zavarhatná meg a hétköznapokat. Aztán a háttérben megjelenik valaki. Fehér maszkot visel, mozdulatlanul áll, és csak figyel. John Carpenter nem siet megmagyarázni, mit keres ott ez az alak. Nem kapunk hosszú előtörténetet, sem különösebb figyelmeztetést. Michael Myers egyszerűen része lesz a környezetnek, amely néhány pillanattal korábban még teljesen biztonságosnak tűnt. Az 1978-ban bemutatott *Halloween – A rémület éjszakája* nem azért vált a horror egyik meghatározó filmjévé, mert mindenkinél több vért vagy látványosabb gyilkosságokat mutatott. Carpenter ennél jóval egyszerűbb eszközökkel dolgozott. Azt a kellemetlen érzést használta ki, amikor az ember hirtelen nem biztos benne, hogy egyedül van.
Pedig a film megszületése egyáltalán nem ígért ekkora sikert. A készítőknek kevés pénzük, szűkös forgatási idejük és néhány meglehetősen találékony munkatársuk volt. Egyikük egy hollywoodi jelmezboltban bukkant rá arra a maszkra, amelyből később a filmtörténet egyik legismertebb horrorarca lett.

Egy maszk, amelynek eredetileg semmi köze nem volt a horrorhoz

Michael Myers maszkjának története talán a legjobb példa arra, hogy egy filmes legenda megszületéséhez olykor nem hatalmas költségvetés, hanem egy jól eltalált apróság kell. A produkció látványtervezője, Tommy Lee Wallace azt a feladatot kapta, hogy megtalálja a megfelelő arcot a gyilkos számára. A forgatókönyv nem kívánt különlegesen kidolgozott szörnymaszkot. Éppen ellenkezőleg: olyan kifejezéstelen emberi arcra volt szükség, amely mögött semmilyen érzelmet nem lehet felismerni. Wallace egy hollywoodi jelmezboltban keresgélt, ahol több lehetőséget is megvizsgált. Egy bohócmaszk is szóba került, de végül egy egészen váratlan darabnál állt meg.
Egy mindössze 1,98 dollárba kerülő Captain Kirk-maszk volt az, amelyet William Shatner arcvonásai alapján készítettek a Star Trek rajongóinak.
Első pillantásra aligha tűnhetett különösebben félelmetesnek. Wallace azonban átalakította: eltávolította az oldalszakállat, fehérre festette az arcot, sötétebbé tette a hajat, és megnagyobbította a szemnyílásokat.

Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Az átalakított maszkból eltűnt az ismerős televíziós karakter, és valami sokkal nyugtalanítóbb született.

Michael Myers arcán nem látszik harag, öröm vagy fájdalom. A maszk nem árulja el, mire készül viselője, és éppen ettől olyan hatásos. A néző nem tudja leolvasni róla azokat az apró emberi jelzéseket, amelyek máskor segítenének felmérni a veszélyt.
Különös, hogy a televíziózás egyik legismertebb hősének arcvonásaiból végül a horror egyik legfélelmetesebb gyilkosa született meg.

Michael Myers nem rohan, és éppen ez teszi félelmetessé

Michael Myers alakját az eredeti film jeleneteinek jelentős részében Nick Castle formálta meg, aki Carpenter baráti köréhez tartozott, és később maga is rendező lett. Castle nem bonyolult színészi instrukciókat kapott. Carpenter elsősorban természetes, visszafogott mozgást akart. A gyilkosnak nem kellett látványosan fenyegetőznie, különös gesztusokat tennie vagy minden jelenetben kifejeznie a gonoszságát.

Egyszerűen sétált.

Ez az eredeti Halloween egyik legérdekesebb sajátossága. Miközben Laurie Strode és barátai egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek, Myers szinte soha nem veszít a nyugalmából. Nem kapkod, nem mutat félelmet, és látszólag semmi sem sürgeti. Carpenter ráadásul sokszor úgy helyezi el a szereplőt a képen, hogy a néző előbb veszi észre, mint a történet szereplői. Egy ház előtt áll, eltűnik egy sövény mögött, vagy az utca túloldaláról figyel.

Ettől a közönség egészen sajátos helyzetbe kerül. Tudjuk, hogy baj lesz, miközben azok, akikért aggódunk, még semmit sem sejtenek.

A rendező nem feltétlenül azzal ijeszt meg, ami történik, hanem azzal, amiről már előre tudjuk, hogy megtörténhet.

Jamie Lee Curtis, akinek az édesanyja már találkozott Hitchcock rémületével

A Halloween másik meghatározó alakja természetesen Laurie Strode, akit az akkor mindössze 19 éves Jamie Lee Curtis játszott. Curtis számára ez volt az első mozifilmes szerep, de családja révén a horror történetéhez már korábban is különös kapcsolat fűzte. Édesanyja ugyanis Janet Leigh volt, Alfred Hitchcock 1960-as *Psycho* című filmjének egyik főszereplője. Leigh nevéhez kötődik a filmtörténet egyik legismertebb zuhanyzós jelenete, amely egészen új szintre emelte a hétköznapi helyzetekből megszülető filmes rettegést.
Debra Hill producer és társ-forgatókönyvíró felismerte, hogy Curtis szerepeltetése erre az örökségre is felhívhatja a figyelmet.

Laurie Strode azonban nem egyszerűen a híres édesanya lányának szerepe miatt vált emlékezetessé.

A karakter visszafogott, figyelmes fiatal nő, aki eleinte ugyanúgy nem érti a körülötte történő eseményeket, mint bárki más. Nem különleges képességekkel rendelkező hősnőként érkezik a történetbe. Egy bébiszitter, akinek egyetlen rossz estén olyan veszéllyel kell szembenéznie, amelyre senki sem készítette fel. Curtis alakítása sokat hozzátesz a filmhez. Laurie félelme, bizonytalansága és fokozatos felismerése nélkül Michael Myers csak egy maszkos figura lenne.

A történet egyik legfontosabb kapcsolata pedig éppen az övék: az emberé, aki mindenáron életben akar maradni, és az alaké, akinek a szándékait szinte lehetetlen megérteni.

A halloween éjszakáját tavasszal forgatták

A filmben Illinois állam képzeletbeli kisvárosában, Haddonfieldben járunk, ahol október végén már az ősz hangulata uralkodik.

Csakhogy Carpenter stábja valójában Dél-Kaliforniában forgatott, méghozzá tavasszal.

Ez komoly fejtörést okozott a készítőknek. A környezetnek amerikai kertvárost kellett idéznie október végén, miközben a fák zöldelltek, a napsütés pedig egyáltalán nem emlékeztetett a hűvös illinoisi őszre.

A megoldás rendkívül egyszerű volt: mesterséges őszi faleveleket szórtak szét a forgatási helyszíneken.

A szűkös költségvetés miatt azonban nem engedhették meg maguknak, hogy minden jelenethez újakat vásároljanak. A stábtagok ezért a felvételek után összegyűjtötték a leveleket, majd a következő helyszínen ismét szétszórták őket.

Ha valaki ma különösen figyelmesen nézi az eredeti filmet, észreveheti a háttérben a zöld fákat, sőt néhol a kaliforniai pálmákat is.

Mindez azonban aligha zavarta a korabeli közönséget. A nézők többsége ugyanis nem a növényzetet figyelte, hanem azt próbálta kitalálni, honnan bukkan elő legközelebb Michael Myers.

A forgatás körülbelül húsz napig tartott. A produkció szerény anyagi lehetőségei nemcsak a díszleteken, hanem a ruhákon és a technikai megoldásokon is meglátszottak. A stábnak szinte minden területen abból kellett kihoznia a legtöbbet, amije éppen rendelkezésre állt.

Öt hangjegy, amely után már semmi sem tűnik biztonságosnak

A Halloween sikeréhez természetesen nemcsak Michael Myers maszkja járult hozzá.
John Carpenter zenéje legalább annyira hozzátartozik a filmhez, mint a fehér arc vagy a konyhakés.

A főtéma különös, lüktető zongoradallama az 5/4-es ütemmutatónak köszönhetően szokatlan ritmust kap. A zene egyszerre egyszerű és nyugtalanító. Néhány ismétlődő hangból épül fel, mégis képes olyan feszültséget teremteni, amelyet egy egész szimfonikus zenekar sem feltétlenül érne el. Carpenter maga komponálta a film zenéjét, ráadásul rendkívül rövid idő alatt. Saját visszaemlékezése szerint három nap állt rendelkezésére a zenei anyag elkészítéséhez.

Nem ez volt az első alkalom, hogy saját filmjéhez írt zenét, és később is a munkásságának meghatározó részévé vált a zeneszerzés.
A Halloween főtémája azonban különleges helyet foglal el a horror történetében.

Elég meghallani az első néhány hangját, és máris megjelenik előttünk Michael Myers fehér maszkja. A dallam önálló életre kelt, túlélte a film eredeti bemutatóját, és a következő évtizedekben a Halloween-szezon egyik legfelismerhetőbb zenei motívumává vált.

A film, amely új irányt adott a horrornak

A Halloween nem az első olyan horrorfilm volt, amelyben egy gyilkos fiatalokat vesz üldözőbe. A műfajnak addigra már komoly előzményei voltak, köztük a *Psycho*, valamint az 1974-es *Fekete karácsony*.
Carpenter filmje azonban különösen hatásosan rendezte új formába ezeket az elemeket.
A kertvárosi helyszín, a fiatal szereplők, a maszkos gyilkos, a fokozatosan növekvő fenyegetés és a mindennapi környezet biztonságának elvesztése együtt olyan mintát alkotott, amelyet a következő évek horrorfilmjei újra és újra felhasználtak. Az 1980-ban bemutatott *Péntek 13.* már abban a mozis környezetben született meg, amelynek kialakulásában a Halloween sikere meghatározó szerepet játszott.

A slasherfilmek később egyre látványosabb gyilkosságokkal, újabb és újabb maszkos alakokkal, valamint hosszú folytatássorozatokkal próbálták megtartani a közönség érdeklődését.

Az eredeti Halloween viszont meglepően takarékos maradt.

Carpenter tudta, hogy egy horrorfilm nem feltétlenül attól lesz félelmetes, ha minél több szörnyűséget mutat meg. Néha az is elegendő, ha a kamera néhány másodperccel tovább időzik egy üresnek látszó folyosón. Vagy ha a háttérben, szinte észrevétlenül megjelenik egy fehér maszk.

Közel fél évszázaddal később is működik a rémület

A Halloween bemutatása óta számos folytatás, újraértelmezés és új történetszál született. Michael Myers alakja időközben a popkultúra részévé vált, maszkja pedig ugyanúgy hozzátartozik az októberi időszakhoz, mint a töklámpások és a rémtörténetek.
Az eredeti film jelentősége azonban nem pusztán abban áll, hogy sikeres filmsorozatot indított útjára.
John Carpenter, Debra Hill és munkatársaik bebizonyították, hogy a filmes félelemhez nem feltétlenül kell hatalmas pénz vagy bonyolult technika. Sokkal fontosabb, hogyan épül fel egy jelenet, mikor kap információt a néző, és mennyit bíz a rendező az emberi képzeletre.
A mai horrorfilmek között bőven akadnak látványosabb, kegyetlenebb és technikailag összetettebb alkotások. Michael Myers első története mégis megőrzött valamit abból az egyszerűségből, amelyet a műfaj később olykor hajlamos volt elfelejteni.

Egy üres utca. Egy halk zongoradallam. Egy fehérre festett maszk.

És a felismerés, hogy attól a pillanattól kezdve a saját házunk sem feltétlenül tűnik olyan biztonságosnak, mint korábban.